Háttér: Energia szintek electrocardioversion a pitvarfibrilláció (AF) óta létezik, de a hatása antiarrhythmiás terápia a placebóhoz képest nagyrészt ismeretlen.
célkitűzés: A vizsgálat célja az volt, hogy szisztematikusan meghatározzuk az elektrokardioverzió energiaszintjét perzisztens AF-ben szenvedő betegeknél, valamint meghatározzuk az antiarrhythmiás terápia hatását.
módszerek: a perzisztens AF-ben szenvedő betegeket (n = 665) amiodaronra, sotalolra vagy placebóra randomizálták. Szükség esetén a sebességszabályozást digoxinnal, diltiazemmel vagy verapamillal sikerült elérni. A 665 beteg közül 504, aki a 28. napon nem érte el a sinus ritmust, szisztematikusan elektrokardioverziót végzett egy előre meghatározott négylépcsős protokollal, az alábbiak szerint: monofázisos sokkok-100, 200, 360, 360 J; vagy kétfázisú sokkok-150, 175, 200, 200 J egymás után. A sikeres elektrokardioverzió (legalább 1 perces sinus ritmus), valamint antiarrhythmiás terápia és kalciumcsatorna-blokkolók alkalmazása érdekében az energiaszinteket és a sokk hullámformákat (monofázisos/kétfázisú) rögzítették.
Eredmények: Electrocardioversion sikeres volt a 371 (71.6% – a) 504 betegek: 72%, 73,5% – át, valamint 67.9% – os betegek rendelt amiodaron, szotalol, placebo, ill. Összességében, ha figyelembe vesszük, hogy az életkor, testtömeg-index (BMI), történelem, AF, sokk hullámformák, bal pitvari méretet, majd ejekciós frakció, mind amiodaron (esélyhányados : 2.16, 95% – os konfidencia-intervallum : 1.24-3.77, P <.01) és szotalol (vagy: 1, 92, 95% CI: 1, 11-3, 33, P = .02) szignifikánsan elősegítette a sikeres elektrokardioverziót a placebóhoz képest. A kalciumcsatorna-blokkolók nem befolyásolták az elektrokardioverzió sikerességét. Az elektrokardioverzió sikere az alacsonyabb BMI-vel, az AF-kórtörténettel < vagy =1 évvel és az idősebb korral társult. A placebóval összehasonlítva az amiodaront szedő betegek szignifikánsan nagyobb valószínűséggel értek el sikeres elektrokardioverziót az 1. lépésben (vagy: 2, 73, 95% CI: 1, 11-6, 74, P = .03) és a 3. lépés (vagy: 1, 86, 95% CI: 1, 00-3, 44, P = .05), de nem a 2. és 4. lépésben. A Sotalol a 4. lépésben jobb volt a placebónál (vagy: 2, 58, 95% CI: 1, 02-6, 52, P = .05) és a 2 .lépésben (vagy: 1,7, 95% CI: 0,98-3,07, P=.06). A sikeres elektrokardioverziót 11% – ban, 29% – ban, 38% – ban, illetve 29% – ban figyelték meg az 1., 2., 3. és 4. lépésben. A monofázisos sokkokkal összehasonlítva a kétfázisú sokkok magasabb sikerességi arányt értek el az 1. lépésben (P <.001) és a 2. lépés (p <.01), ill. Az antiarrhythmiás terápia nem befolyásolta a sikeres elektrokardioverzióban szenvedő betegek számára alkalmazott energia lépések számát. Ugyanakkor a kétfázisú sokkok, az alacsonyabb BMI és az AF időtartam < vagy = 1 év a sikeres kardioverzióhoz használt kevesebb energia lépéshez kapcsolódtak.
következtetés: Amiodaron és sotalol elősegítette a sikeres elektrokardioverzió, amely lehet elérni egy lépésenkénti módon. A sikeres elektrokardioverzió elérése után az amiodaron jobb, mint a placebo, a sotalol pedig kisebb hatást fejt ki. Az antiarrhythmiás szerek nem befolyásolták az energia lépés alkalmazásának teljes számát olyan betegeknél, akiknek sikeres elektrokardioverziója volt. A kalciumcsatorna-blokkolók nem befolyásolták a sinus ritmus elérésének sikerességét. A sikeres elektrokardioverzió alacsonyabb BMI-vel és AF-kórtörténettel társult < vagy =1 év. Az alacsonyabb energiafelhasználás kétfázisú sokkokkal, alacsonyabb BMI-vel és AF időtartamú < vagy =1 év volt.