nagyon sok, talán a többsége, akik orvoshoz jelen szubjektív szenvedés, magatartási zavarok, amelyek a problematikus, hogy osztályozza, mint a betegség. Ennek oka az, hogy az ilyen osztályozáshoz semmilyen patobiológiai alapot nem mutatnak be-függetlenül attól, hogy milyen alaposan vizsgálják meg a betegeket, vagy mennyi ideig követik őket. Tünetileg is a szerves és a nem organikus állapotok jellemzőek. Míg a szerves betegségek jellemzi fizikai, biokémiai jelei, a nem-organikus zavarok nyilvánvaló, csak a nyomasztó élmények (mint fájdalom, vagy szorongás), vagy nemkívánatos viselkedés (mint alkohol fogyasztás)–jelenségek, amelyek elválaszthatatlanok a normális érzés, érzelem, szándékait, cselekedeteit. Ami a kezelést illeti, a szerves betegségekben alkalmazott fő módszerek fizikai és biokémiai jellegűek. Szubjektív szenvedés vagy viselkedésbeli devianciák esetén a terápia általános megkönnyebbülésből, korrekcióból és nyugtatásból áll-mindezt a mindennapi életünkben használjuk. Ha az orvoshoz fordulók többsége nem igazán beteg, akkor mi az alternatíva? Egyéni és kollektív nyomorúság? A betegség egyetlen alternatívája a normális pszicho-fiziológiai és viselkedési variációk. A széles körben elterjedt vélemény azonban az, hogy a nem szerves rendellenességek teljesítik a betegség kritériumait. Ez azt jelenti, hogy valamilyen kóros szubsztrát akkor is posztulálódik, ha nem tudjuk bizonyítani létezését. A lényeg azonban nem az, hogy megoldjuk azt a problémát, hogy valaki beteg – e vagy sem, hanem hogy hangsúlyozzuk, hogy a jelenségek két különböző kategóriájával-bio-kórosan és pszicho-élettanilag megalapozott szenvedéssel és diszfunkcióval-foglalkozunk.