Newton első törvénye kimondja, hogy egy tárgy nyugalomban vagy egyenletes mozgásban marad egyenes vonalban, kivéve, ha külső erő cselekszik. A tehetetlenségről szóló kijelentésnek tekinthető, hogy az objektumok mozgásállapotukban maradnak, hacsak egy erő nem cselekszik a mozgás megváltoztatására. A mozgás bármilyen változása gyorsulást jelent, majd Newton második törvénye alkalmazandó. Az első törvény csak a második törvény különleges esetének tekinthető, amelyre a nettó külső erő nulla, de ez bizonyos feltételezéseket hordoz a referenciakeretről, amelyben az indítványt megtekintik. Mind a második törvény, mind az első törvény kijelentései azt feltételezik, hogy a méréseket referenciakeretben végzik, amely önmagában nem gyorsul. Az ilyen keretet gyakran “inerciális keretnek”nevezik. Ezeknek a törvényeknek a kijelentését általánosítani kell, ha forgó referenciakerettel vagy bármilyen gyorsuló kerettel foglalkozik.

Newton első törvénye az univerzum alapvető szimmetriájára vonatkozó következményeket tartalmazza, mivel az egyenes vonalú mozgásállapotnak ugyanolyan “természetesnek” kell lennie, mint a nyugalomban. Ha egy objektum egy referenciakeretben nyugalomban van, úgy tűnik, hogy egyenes vonalban mozog egy megfigyelőhöz egy referenciakeretben, amely az objektum által mozog. Nem lehet megmondani, hogy melyik referenciakeret “különleges”, tehát minden állandó sebesség referenciakeretnek egyenértékűnek kell lennie.