Clean Air Act (CAA), amerikai szövetségi törvény, amelyet 1970-ben fogadtak el, majd később módosítottak, hogy megakadályozzák a légszennyezést, ezáltal megvédjék az ózonréteget és támogassák a közegészségügyet. A tiszta levegőről szóló törvény (CAA) felhatalmazta a Szövetségi Környezetvédelmi ügynökséget (EPA) arra, hogy hatékony lépéseket tegyen a környezetszennyezés elleni küzdelem érdekében. A CAA bővült az eredeti iránymutatást, amely a tagállamok szabályozott a légszennyezés forrásai, az intézmény a nemzeti szabályozó programok, a konkrét levegő minőségi követelmények, a szövetségi végrehajtó, illetve államilag kiadott engedéllyel, ami szükséges a nagy ipari szervezetek címet, ahol az irányítás az hozzájárulások légszennyezés.
a CAA 1970-es felhatalmazása alapján az EPA tisztviselői létrehozták a Nemzeti környezeti levegőminőségi szabványokat (NAAQS), amely a CAA-előírások hagyományos központi eleme volt. A NAAQS hat, a közegészségügyet veszélyeztető szennyező anyaggal foglalkozott: kén-dioxiddal, nitrogén-dioxiddal, részecskékkel, szén-monoxiddal, ózonnal és ólommal. Az összes államok, városok az Egyesült Államokban kell szintű ezek a szennyező anyagok felszín alatt a felső szükséges a NAAQS vagy az arc jelentős “nonattainment” bírságok, valamint a szankciók.
a CAA felhatalmazta az EPA-t új Forrásteljesítmény-szabványok (NSP-k) létrehozására is, amelyek szabályozzák a különböző létesítményosztályokból származó megengedett kibocsátások mennyiségét. Az NSP-k követelményeit olyan szinteken határozzák meg, amelyek a kibocsátáscsökkentési programok és rendszerek alkalmazásával érhetők el, miközben figyelembe veszik a vállalkozások költségeit. Az NSP-k elsődleges szempontjai a levegő minősége, a környezeti hatás és az energiaigény.
a veszélyes légszennyező anyagokra vonatkozó nemzeti kibocsátási szabványok (Neshap) a CAA másik fő alkotóeleme. Azért hozták létre, hogy szabályozza a szennyező anyagokat, amelyek a közegészség csökkenését eredményezhetik vagy várhatóan eredményezhetik, és amelyek szerepelnek a naaq-kban. Az 1990.évi CAA-módosítások megkövetelték az EPA-tól, hogy az anyagokra szabványos megengedett határértékeket állapítson meg. A módosítások arra is kötelezték a vállalkozásokat, hogy kockázatkezelési programokat hajtsanak végre a veszélyes anyagok potenciális kibocsátásának kezelésére.
a CAA módosításai tovább adtak egy speciális rendszert a kén-dioxid-kibocsátás által okozott savas esőre, leírva évente 10 millió tonna potenciális csökkenést. A piaci alapú rendszer az erőműveket és más kén-dioxid-termelőket kibocsátási egységekkel látta el, amelyeket más vállalatokkal lehetett megvásárolni, eladni vagy kereskedni. Más hasonló működési engedély programokat hoztak létre, amelyek szabályozzák a különböző légszennyező anyagokat. Az engedélyek elsősorban új vállalkozások vagy légszennyező források építésével foglalkoznak.
a CAA-módosítások előírják továbbá a klórozott-fluorozott szénhidrogének (CFC-k) és a halonok betiltását a Föld ózonrétegének kimerülésének megállítása és az ózonréteg csökkentését célzó nemzetközi iránymutatásokat megállapító Montreali Jegyzőkönyv betartása érdekében. Pénzbírságot lehet kivetni azokkal az egyénekkel vagy vállalkozásokkal szemben, amelyek nem felelnek meg a CAA szabványoknak. A CAA-módosítások törvénybe iktatták a büntetőjogi szankciókat és a 15 évig terjedő börtönbüntetést azok számára, akik tudatosan megsértették a CAA-szabványokat, valamint az egyének számára 250 000 dollárig terjedő pénzbírságot, a vállalatok számára pedig 500 000 dollárt minden jogsértés miatt.
a CAA messzemenő pozitív hatással volt a közegészségügyre és a környezetre. 1980-tól 2015 – ig a naaq-k által lefedett hat fő légszennyezőanyag teljes kibocsátása 63 százalékkal csökkent az Egyesült Államokban, annak ellenére, hogy a bruttó hazai termék, a megtett jármű mérföldek és a népesség nagysága ugyanabban az időkeretben nőtt. Ennek ellenére a szennyező anyagok szintje az Egyesült Államok egyes részein a naaq-k szintje felett maradt.